Egy hosszú iskolai nap után lassan ballagok hazafelé a nyolcvanas években. Szeptemberi délután van, a nap még melegen simogatja a bőrömet, de a hátamon érzem az izzadság apró cseppjeit, ahogy lassan végiggördülnek. A csudába, miért kellett reggel kabátot vennem? – zsörtölődöm magamban, miközben a szél alig észrevehetően megcirógatja az arcomat.

Megállok a panelház szürke bejáratánál. A betontenger egyhangúsága megszokott, mégis most valahogy még unalmasabbnak tűnik. Hol lehet a kulcsom? Kétségbeesetten túrok a táskámban, amely mélyén mindenféle apróság lapul: egy félig megevett száraz zsemle, lekvárfoltos zsebkendő, egy gyűrött kártyanaptár – egy kamasznak csupa életbevágóan fontos holmik.

Mielőtt azonban tovább kotorászhatnék, az ajtó üvegén át megpillantom apámat. Ott áll, kezében kulcscsomó, ujjai régi, ismerős mozdulattal babrálnak a fém karikák között. Nyílik az ajtó, csendesen belépek, és ketten indulunk felfelé. A lépcsők végtelennek tűnnek, a harmadik emelet ma valahogy sokkal magasabb, mint máskor. Lihegve kapaszkodom, apám előttem halad, egyik kezében a levélcsomaggal.

Ahogy a folyosóra érünk, megáll, és lassan lapozgatni kezdi a vékony borítékokat. Egyik a másik után, egészen addig, míg egyszer csak elakad a mozdulat. Tekintete megváltozik, szeme csillogni kezd, majd könnybe lábad, arca felderül, mintha egy pillanatra minden gond és fáradtság elszállna. Mi ez a mosoly, vajon mi történhetett?

Valami fontos érkezett. Valami, aminek a jelentőségét még nem értem. Csendesen állok mellette, figyelem az arcát, és érzem, ahogy a délután fényei valahogy melegebben simogatnak végig minket. Egy képeslap volt az, rajta nagy, határozott betűkkel ez állt: "Kedves Uram! Köszönöm, hogy élhetek."

– Mi ez a lap? – kérdezem bizonytalanul. – Ki küldte?

Apám egy pillanatig nézi a képeslapot, mintha próbálná felidézni az arcot, amely mögötte rejtőzik. Aztán csendesen mosolyra húzza a száját és megrázza a fejét.

– Nem tudom – feleli halkan merengve. – Nem ismerem.

Pár másodpercig csendben marad, mintha rendezné a gondolatait, majd mély levegőt vesz.

– Amikor te születtél, az anyád majdnem meghalt – mondja végül. – Sok vérre volt szüksége a szülés után. Akkor megfogadtam az Istennek, hogy ha ő életben marad, akkor én mindig segíteni fogok másoknak. Hát így lettem rendszeres véradó.

Figyelem, ahogy ujjai finoman végigsimítanak a képeslap szélén, mintha egy törékeny emléket érintenének.

– A vértasakokra mindig ráírják a nevemet és a címemet – folytatja. – Így aki kapta, biztosan elolvasta.

Azzal óvatos mozdulattal kihúzza az asztalfiókot, és elővesz egy gondosan összekötött levélköteget. Színes képeslapok bukkannak elő, apró hálálkodó üzenetek, egyszerű, mégis szívből jövő szavak. Ahogy a fény végigsiklik a papírlapokon, érzem, hogy ezek a levelek nem csupán szavakat hordoznak, mindegyik egy megmentett élet történetét meséli el.

Csendben hallgatok. Nézem apám kezében a megkopott, megsárgult lapokat, a színes képeslapokat, amiket olyan nagyon gondosan őriz az asztalfiókjában. A levelek szélén apró gyűrődések, mintha már ezerszer végigsimította volna őket. A szavak, amiket idegenek írtak, mégis mintha valami láthatatlan fonállal kötődnének hozzánk.

– Mindig visszaírsz nekik? – kérdezem halkan.

Apám elmosolyodik, de a szeme még mindig fátyolos a meghatottságtól.

– Nem, de nem is kell. A tudat, hogy valahol, valakinek egy kis segítséget adhattam, az nekem elég.

Egy pillanatra csend telepszik ránk. A szobában tompa fények játszanak, a délutáni nap már alacsonyan jár, hosszú árnyékokat vet a falra. Érzem, ahogy a torkomban megfeszül valami, valami furcsa, ismeretlen érzés. Büszkeség, meghatottság, talán egy kicsit a gyermeki ámulat is.

Apám csendesen visszacsúsztatja a képeslapokat a fiókba, és óvatosan betolja, mintha egy titkos kincsesládát zárna el. Aztán rám néz, megsimítja a fejemet.

– Gyerünk, egyél valamit. Biztos éhes vagy – mondja egyszerűen, mintha az előbbi pillanat csak egy röpke szélfuvallat lett volna.

De én tudom, hogy ez több volt annál. Tudom, hogy most valami fontos dolgot tanultam. Hogy az élet apró, láthatatlan gesztusai, az önzetlen segítség, az emberek közötti láthatatlan kapcsok mindennél többet érnek. Ahogy leülök az asztalhoz, a táskámból előkotrom a száraz zsemlét és a lekváros papírdarabkát, rendet teszek. Apám közben csendesen kinyitja az ablakot, és a friss szeptemberi levegő lassan betölti a szobát. Kint a távolban valahol gyerekek kiabálnak, biciklik csörömpölnek, és az ősz halk neszezéssel lopózik be a városba.

Érzem, hogy ez a nap más, mint a többi. És érzem, hogy ezt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni. 

Apám élete végéig büszke volt a sok "megmentett életre".

ui.: Ma már az adatvédelmi törvények miatt a véradók személye és lakcíme titkos adat.