"Kapaszkodás, hogy még vagyok"

Zoltán 46 éves, tüdőrákos beteg. Nős, 2 fia van, akik egyetemisták. Mérnök, analitikus gondolkodással, racionális életszemlélettel. Lassan, nehezen veszi a levegőt, meg-megáll, elmereng. Néha fújtat is, a tüdeje miatt, ettől kényelmetlenül érzi magát. Majd ismét körbe kémlel, beszéd közben nézi a plafont, a falakat. Apátia, tehetetlen düh, és néha szatirikus kacagás váltja egymást. Az elmúlt hetekben tudta meg, hogy rosszindulatú tüdőrákos, különböző metasztázisokkal. Rekedten beszél, fájón, tompán. "A hangom nem azért ilyen, mert meg vagyok hatódva magamtól (nevet), hanem mert a betegség miatt a hangszálaim egy kicsit megváltoztak." 

A betegségről beszámolt a családjának és pár barátjának, akik aztán az ő tudta nélkül kiadták a kényes információt másoknak. Ez érzékenyen érintette, még nem volt rá felkészülve.

- Furcsa, hogy az ember hiába kapaszkodik, már kívül reked a világból, ... kimarad egyszerűen... Még meg sem halt, még nem látszik rajta hogy beteg, de ha már tudják róla, hogy rákos, akkor kimarad. Minden, amit addig csinált, ami eddig ő volt, az nincs. Én is kapaszkodom, hogy még vagyok.

Amikor az élet behatárolttá válik, az apró örömök is lassan eltűnnek. Az a természetes, hétköznapi boldogság, amikor egy finom vacsora után elégedetten hátra dőlsz, vagy amikor nyugodtan végig aludhatsz egy éjszakát – mindez egyetlen pillanat alatt szertefoszlik, amikor a betegség áthúzza a tegnapi életed egyetlen vonással.

A jelen örömét elhomályosítja a gondolat, hogy minden mulandó. Amit valaha megszereztél, aminek értelmet adtál, lassan elveszíti jelentőségét, mert az élet hirtelen szűk korlátok közé szorul. Az ember szinte mindig a jövőben él, terveket sző, célokat tűz ki, még akkor is, ha közben elfelejti megélni a pillanatot. Pedig amikor a jövő hirtelen bizonytalanná válik – vagy épp teljesen eltűnik –, ráébredsz, milyen nehéz valójában pusztán a jelenben létezni. És mégis, talán épp ez az egyetlen, ami marad egy végstádiumos rákos beteg számára. (......)

A betegségem híre aztán pillanatok alatt nagyon gyorsan pletyka lett, elterjedt mindenfelé, és aztán ebből az lett, hogy nekem kellett vigasztalnom másokat. Fura dolog ez, mert ugye még a kezelőorvosok is azt mondják, hogy harcolni kell, erősnek kell lenni, menni kell előre, ebből is gyógyultak már meg –ugyan ezerből ketten, de már meggyógyultak - eközben meg amikor orvos barátaimmal találkoztam, elkezdték ásni a síromat, összedőltek, kétségbeestek. A civilek meg pláne! Ha valakiről kiderül, hogy rákos, akkor annak az ő szemükben lényegében vége van, ..... És ebből áll az életem, hogy felnőttesen még én vígasztalom az ismerőseimet, viccesen h "nem olyan nagy baj az". Teljesen hülye szituáció. Már aki ugye mer erről beszélni.... Aki meg nem mer, az meg jött a hülye átlátszó dumával, hogy "jajj... hát hogy vagy..., óóó... hallom köhögsz, meg vagy fázva?"

Én úgy gondolom, hogy kellene erről normálisan beszélni, és nem mint egy tabuval bánni, mert vannak már rákfajták, amik gyógyíthatók, és nálunk ezekről sem társalognak az emberek."

Csendben ülök, figyelek, gondolkodom, hogy nekem mi lesz a szerepem. Zoltán is figyel, nagyon intelligens, egyből észreveszi a jeleket.  "Nem várok el csodát" -mondja sietve. "Egyszerűen nincs más, aki meghallgat. Vagy jól hallgat. A feleségem folyton sír, az anyám már temet, a barátaim küldik a mindenféle csodaszereket. Az ismerősök diszkréten szörnyülködnek, a gyermekeim pedig sápadt arccal járnak-kelnek. Nekem nem kell más, csak figyelem. Hogy valóban rám figyeljenek! Az sem érdekel, ha meg sem szólalsz, csak figyelj kérlek! Rám, N. Zoltánra figyelj, ne arra, aki rákos, hanem aki még élne!"

Zoltán gondolatait nagyon értékesnek tartom, belőle később is osztok meg részleteket.