Amikor a távolság nőni kezd

Dóra tizenöt éves volt. Jó tanuló, kreatív és érzékeny lány, aki régebben imádott olvasni, rajzolni, viszont újabban egyre többet zárkózott be a szobájába a telefonjával. Édesanyja, Katalin, mindent megtett érte, egyedül nevelte őt, és mindig azt mondta magának, hogy a kapcsolatuk különleges, hiszen kislánykorában Dóra mindig hozzá futott, ha bánata volt, és esténként együtt nevettek a régi mesekönyvek fölött. De most… úgy érezte, hogy valami megváltozott. 

Katalin először akkor vette észre, hogy valami nincs rendben, amikor Dóra egyre kevesebbet beszélt vele. Ha megkérdezte, milyen napja volt, csak annyit kapott válaszul: "Semmi különös." Ha a telefonját nézte, és Katalin kíváncsian rákérdezett, hogy kivel beszélget, a válasz mindig egy fáradt sóhaj volt: "Anya, hagyj már!"

Az egykor közösen töltött esték lassan megszűntek. Dóra a szobájában maradt, bezárta az ajtót, és ha mégis leült vacsorázni, csak bámult maga elé. Katalin aggódott. "Mit rontottam el?" – kérdezte magától. Próbált közeledni, de mintha a lánya csak még jobban eltolta volna magától. Aztán egy este történt valami, ami mindent megváltoztatott: Dóra nagyon későn ért haza. Nem szólt, hogy merre jár, és a telefonját sem vette fel. Katalin már teljesen kétségbeesett, amikor végre nyílt az ajtó. 

– Hol voltál? – csattant fel azonnal. – Tudod, mennyire aggódtam? 

Dóra megvonta a vállát. – Csak kint voltam a barátaimmal.

– Miért nem szóltál? – kérdezte Katalin, próbálva nyugodt maradni, de a hangja remegett. - Azt hiszed, hogy ez a Hilton szálló? Itt csak kényed-kedved szerint jöhetsz-mehetsz?

– Mert mindig mindenről tudni akarsz! Fullasztó vagy, anya! ÉRTSD MÁR MEG!!– tört ki Dórából.

Katalin megdermedt, soha nem beszélt még vele így. 

– Én csak szeretlek, és aggódom érted! - próbálta menteni a helyzetet.

– De én már nem vagyok kisgyerek! Nem értesz meg, nem hagysz békén! – Dóra szeme könnybe lábadt, és a szobájába viharzott, bevágva maga mögött az ajtót.

Katalin döbbenten állt. Fájt. Borzasztóan fájt. Dóra egyre jobban eltávolodott tőle, lassan alig szólt hozzá, gyakori vendég lett náluk a paprikás hangulat. Aztán Dóra elkezdett kimaradozni esténként... A telefonját kikapcsolta, az iskolai jegyei leromlottak. Katalin már azt sem tudta, mi jár a fejében, nem beszéltek. Katalin rájött, hogy segítséget kell kérnie, Dóra már meg sem hallgatta őt.

Konzultáció

A konzultációs alkalmakkor mindkét fél régóta magában őrzött sérelme a felszínre került. Olykor viharos volt a hangulat, de lassan megértették, hogy a változásokhoz mindkettő fél beletett energiája szükséges.

Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Dóra továbbra is igényelte a szabadságát, és Katalinnak nehéz volt megtanulnia, hogy néha el kell engednie a kontrollt, de a beszélgetések után mindketten igyekeztek jobban figyelni a másikra. Katalin megtanulta, hogy a kamaszkori lázongás nem arról szól, hogy Dóra elfordul tőle – hanem arról, hogy Dóra felnőtté válásához térre van szüksége, és most új utakat kell találniuk egymás eléréséhez, ami nem rosszabb vagy jobb, mint korábban, pusztán más a minősége. Dóra pedig kezdte érteni, hogy az anyja nem az ellensége, és bár néha még mindig becsapja maga mögött az ajtót, már nem zárja be kulcsra, mert tudja, hogy ha szüksége van rá, az édesanyja mindig ott lesz